Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezést Hajdúhadház Város Önkormányzata a Bocskai téren, az 1956-os emlékműnél. Az esemény felvezetéseként a jelenlévők elénekelték a Himnuszt, majd Papp István, a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen színművészének előadásában hallhatták Az olthatatlan tűz című verses irodalmi összeállítást.
A zenés műsort követően Csáfordi Dénes, Hajdúhadház polgármestere ünnepi beszédben emlékezett a hősökre. – „Ne higgyen senki oly gondolatoknak, melyeknek szíve ellentmond.” Báró Eötvös József Gondolatok című művének bevezető mondatát hívom segítségül az emlékezésünkhöz. A könyv a 19. század második felében jelent meg. És miért nyúlunk vissza egy korábbi időszak gondolkodóihoz, az ő gondolataikhoz? Azért, mert ha 1956 hőseire emlékezünk, akkor nem lehet pusztán a pillanatra emlékezni, arra a néhány napra, arra a két hétre. Akkor értjük meg igazán, ha a magyar nemzet történetét egyben szemlélve próbáljuk vizsgálni, megélni, megérteni. Nemzetünk és hazánk történetében mindig voltak időszakok, amikor megpróbáltak bizonyos erők mindent megsemmisíteni, ami igazán magyarrá tett bennünket. Mindig vannak olyan időszakok a történelmünkben, az életünkben, amikor ami nemzeti, ami magyar – a múltunkra emlékeztet, ami a nemzetünk, a nemzeti közösségünk számára érték, akár egy szó, egy kifejezés, vagy a történelmünknek egy epizódja, közigazgatási egysége – büszkeséggel tölti meg a szívünket. Ezek a dolgok erősítik a nemzeti tudatot, ami abban segít bennünket, hogy az önrendelkezésünket meg tudjuk élni és meg tudjuk erősíteni, illetve mi magunk dönthessük el, miként éljük az életünket, hogy a gondolatot tettekre válthassuk – szabadon. Valahol erről szólt minden. A nemzeti önrendelkezésről, a szabad, nemzeti akarat megnyilvánulásának biztosításáról, hogy szabadon dönthessenek az emberek a saját sorsukról. És ezt akarták mindig csorbítani, ezt akarták elvenni, a szabad akarat lehetőségét, az önrendelkezés jogát. Mindig csak egy picit belőle. Egy kicsit korlátozták a választójogot, egy picit korlátozták azokat a fórumokat, ahol a döntéseket meg lehet hozni, valamint a döntések lehetőségét elvették a helyi közösségektől. Ezek mind-mind arról szólnak, hogy szűnjön meg, gyengüljön az, ami minket magyarrá tesz, ami minket büszke magyar emberré tesz. És ez ellen harcoltak 1956-ban – kezdte beszédét Hadház első embere. – Az 50-es években nem lehetett arról büszkén beszélni, hogy hogyan harcolt a hazáért és a nemzetért a magyar ember a magyar hadseregben. Olyan volt, mintha szégyen lett volna. Ilyen világot építettek, ilyen világ kezdett kiteljesedni az 1950-es években. Nem beszélhettek azok, akik hazatértek a szovjet hadifogságból, és azok sem, akiknek a szerettei meghaltak ismeretlen körülmények között, jeltelen sírokban fekszenek, és azok sem beszélhettek, akiknek elhurcolták a hozzátartozóit. Ezért döntöttek úgy sokan, hogy elmenekülnek Hajdúhadházról, elmenekülnek Magyarországról. Ilyen világ épült az ötvenes években. És ennek a világnak a létére mondtak nemet a magyar emberek 1956 őszén. És mondtak úgy nemet, hogy tudták, milyen következményekkel járhat: pontosan tisztában voltak vele, hogy meghalhatnak, elveszíthetik a szabadságukat, elveszíthetnek mindent, amit egy élet munkájával megépítettek. És ilyen körülmények között, ezzel a tudattal 1956 magyar hősei vállalták a harcot. Vállalták, hogy szembe mennek a szovjet tankokkal, ha kell utcakővel, Molotov-koktéllal harcolnak. Mindannyian hősök voltak, akikről sokáig nem beszélhettünk, és akikre most szabadon emlékezhetünk. Kérek mindenkit, hogy a magyar történelem ezen epizódjait, ezeket az időszakait soha ne felejtsük el! Jöjjön ránk akármilyen világ, mindig küzdjünk azért, hogy szabadon lehessen emlékezni. Mindig teremtsük meg annak a lehetőségét, hogy itt, Hajdúhadházon és Magyarországon, szabadon, tiszta szívvel, szeretettel beszélhessünk a saját nemzeti hőseinkről. Mert olyan erők mindig munkálkodnak a világban, akik el akarják ezt venni tőlünk. Tekintsünk tisztelettel magyar nemzeti hőseinkre, gondoljunk szeretettel, valamint alázattal azokra, akik 1956-ban az életüket és szabadságukat áldozták a szabad, független, önálló Magyarországért!
Csáfordi Dénest követően Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Közgyűlésének elnöke mondott emlékező beszédet. – A forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján tisztában kellett lenni, hogy mi történt a magyar társadalomban a forradalom kirobbanása előtt. Azok az emberek, akik 81 évvel ezelőtt, a II. világháború befejezését követően úgy gondolták, ennek az országnak szüksége van rájuk, mert a nemzet most azt kívánja, hogy ők a legnagyobb alázattal dolgozzanak az ország újjáépítésében, az ötvenes években azt tapasztalták, hogy ez a lendület, ez a jó szándék, ami vezette őket, az önkény országa lett. A szovjet típusú berendezkedés országa lettünk, a megfélemlítés, a lehetőségeknek a korlátozása – bár békés tüntetésnek indult – az október 23-ai forradalomhoz vezetett. Fiatalok vonultak az utcákra, mert úgy gondolták, hogy az ő jövőjükről van szó. És az ő bátorságuk vitte ki az embereket az utcára, hozzájuk csatlakoztak a munkások, a pedagógusok, a családanyák, családapák és egyfajta örömünnepként gondoltak arra, hogy megváltoztathatják a világot. Akkor nem sejtették, hogy történelmi események főszereplői lesznek. November 4-ig élt ez a remény, még ha hiú ábránd is volt, hogy meg tudják változtatni a körülöttünk lévő világot. De azt is látnunk kell, hogy a nagyhatalmak sajnos mindig erősebbek a szabadságvágyunknál, a békevágyunknál – fogalmazott Pajna Zoltán, majd folytatta. – Abban az időszakban több mint 200 ezer embernek kellett elhagyni az otthonát. Vajon ki választotta a könnyebbik utat? Azok, akik egy jobb élet reményében elmentek egy szabad országba, ahol nem korlátozták őket? Akik itt maradtak, biztos, hogy nem a könnyebb utat választották, mert ’57 május 1-jén több mint 500 ezer ember ment ki Kádár Jánost köszönteni. Eddig tartott a forradalmi lendület? Vagy a hatalom, a félelem az mindig erősebb és odaáll akár a zsarnok mellé? És bármennyire is mondhatjuk, hogy mi egy könnyű szocialista rendszerben voltunk, de azért emlékezzünk azokra, akik valóban a rendszer áldozatai voltak. Ha megnézzük a 89-es, 90-es éveket – hiszen a forradalom elmúlt 70 évéből mégiscsak 36 éve már a demokráciában élünk – akkor azt mondhatjuk, hogy teljesültek az 56-os forradalmároknak a vágyai, célkitűzései. Ha megnézzük, hogy az 1990-es rendszerváltozás miként ért el bennünket, érdemes kiemelni, hogy kiléptünk a KGST-ből és a Varsói Szerződésből, de ne felejtsük el, hogy ’91 nyaráig még itt voltak a szovjet csapatok. Ha egyfajta visszatekintést teszünk az elmúlt évtizedekre, akkor 1956 és 1989-1990 között párhuzamot lehet húzni. És én abban bízom, hogy ugyanez a lendület megvan ma is a magyar társadalomban. Ma már azt gondoljuk, hogy szabadon élünk. Vitatkozom a köztársasági elnök úrral, hogy ez nem egy csendes forradalom, mert ma Magyarországon hál’ Istennek nincs forradalom, és azt gondolom, hogy nem is kell, hogy legyen. Viszont arra van szükségünk, hogy tanuljunk azokból az elkövetett hibákból, amelyeket az elmúlt évtizedekben is megszenvedtünk. Talán mindannyian okosabbak vagyunk. És itt vannak a fiatalok, valóban az övék a jövő. Kossuth Lajostól idézek: „A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” Ez igazából a mi kötelezettségünk a fiatalok számára. Azért kell dolgoznunk, hogy tiszteljük egymást, tiszteljük a közösségeket, amelyeket eddig demokratikusan működtettünk, és ne engedjük, hogy ez a demokrácia a következő években, évtizedekben megsérüljön. Bármennyi hiba is lehet a rendszerben, ezeket úgy kell feldolgozni, hogy az legyen a legfontosabb, milyen jövőt fogunk az utánunk következő generációkra hagyni. Ebben valamennyiőnknek megvan a felelőssége. Arra biztatom önöket, hogy mindenki a saját területén végezze el a munkákat, és ne felejtsük el azokat a történelmi örökségeket, amelyek meghatározták nagyszüleink, szüleink életét, s mindezt itt, Hajdúhadházon hangsúlyozhatom, hiszen a Bocskai utódok szabadság iránti elkötelezettségüket nagyon sokszor bizonyították. Tisztelet a hősöknek!
Zárásként katonai tiszteletadás mellett Hajdúhadház Város Önkormányzata, Hajdú-Bihar Megye Önkormányzata, városi intézmények, a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandárja, a Hajdúhadházi Rendőrkapitányság, valamint civil szervezetek képviselői koszorúkat helyeztek el az 1956-os emlékműnél.
