Dolgozott a vasútnál, ahol számos újítással segítette elő a hatékony munkát, de ifjú éveiben sakkversenyen is megmérette magát. Dr.Molnár Gáborról több hajdúhadházinak juthatnak eszébe érdekes találmányok, amiken régen dolgozott, de ma már spiritualitás előadásokon találkozhatunk vele, előadóként. Gáborral Lorántffy utcai otthonában beszélgettünk.
Sok mindennel foglalkozott eddigi élete során: találmányokkal, technikai újításokkal, ezotériával…. Meséljen, hogyan kezdődött!
Elsőként a felmenőimet említeném, mert Tőlük rengeteget tanultam. Nagyapám ezermester volt, Szabó Gábor, aki 1956-ban elhunyt. Édesapám, Molnár István tanult szakmája géplakatos, és minősített hegesztő, 1950-es években, Diósgyőrben dolgozott, mint minősített hegesztő, ahonnan mindenféle fémek hegesztése versenyeire is küldték, Budapestre, ahol Országos bajnokságon első lett. Később hazaköltözött Hajdúhadházra, és a Vasútnál tanult tovább gőzmozdonyvezetőnek, amire nagyon büszke volt. A barkácsolásokat, szereléseket a fémekhez való vonzalmamat, gyönyörű alkotásainak köszönhetem.
’56-ban meghalt a bátyám, 1963-ban pedig elvesztettem édesanyámat is. Ez egy szomorú időszak volt az életemben és ezután sok minden megváltozott. Addig kitűnő tanuló voltam, aztán lett egy mostohaanyám, aki mindent megtett értem szigorú volt eleinte hozzám de később összerezegtünk, most már úgy érzem, hogy jól tette. A gyereknek szüksége van a fegyelemre, figyelemre, nevelésre és a tiszteletadásra. Akkor sok mindenben nem értettünk egyet, lázadó voltam, nehezen dolgoztam fel édesanyám halálát. Nagy segítségemre voltak a tanáraim és az Ady Endre utca minden lakója, szerettük egymást. De legtöbbet mégis Molnár Bálint bácsiéknak, és két fiuknak köszönhetek, Bálintnak és Lacinak. Úgy éltünk, mint a testvérek, mindenben számíthattam rájuk.
Tehát igazából a szakmát nagyapámtól és apámtól lestem el, akik nagyon szigorúak voltak velünk szemben, de legalább embert neveltek belőlünk. Mindenki nagyon szeretett barkácsolni a családban, így én is saját kezemmel készítettem a játékaimat, például, íjat, játékpuskát, lőcsös szekeret, stb.. Érdekeltek mindig az izgalmas dolgok, sokáig meg szerettem volna valósítani a perpetuum mobile-t, azaz az örökmozgót.
Aztán következtek az újítások, találmányok. Melyek voltak ezek?
Így van, csináltam univerzális membrános szivattyút, 1984-ben, ami kompresszor, permetező, vízátemelő, vagy hordozható gépi és kézi hajtásra is képes volt, amit Németországba vitt az innovációs bizottság továbbfejlesztésre. Volt újításom a vasútnál is, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy lecsökkenjen a szerelési ideje egy gépnek. 
Balesetvédelmi kötések a felső vezetéken, hogy a porcelán, ha eltörik a hidegben, a belógó porcelán ne üsse agyon a mozdonyvezetőt. Ezeket csak kollegialitásból, saját életem és mozdonyvezető társaim érdekében készítettük és nem pénzért. Kerékpárokat is készítettem az Országos Rehabilitációs Intézetnek 1981-től 1988-ig. Függőleges hajtásút, alternálós kerékpárt egylábú embereknek, kissé rokkantaknak. Automatikusan állította be a hajtás hosszát a sérült lábhoz, egymástól függetlenített pedálokkal.
Illetve készítettem hátratekerős hegyi biciklit. Itt a súlypont áthelyezése könnyítette a dombokon való tekerést, nyílt úton így kicsit könnyebb a tekerés, gyorsabb a haladás vele.
A kerékpárok elkészítésében nagy segítségemre volt Szabó Sándor profi esztergályos.
Hegesztő pajzsot tükörváltóval, a trafóval szinkronban működő berendezésekkel, hogy a vakító ívbe ne lehessen belenézni.
Saját magamnak készítettem esztergagépet, maró, gyorsvágó, és köszörűvel kombinálva működik a szükségnek megfelelően, közel harminc éves, de még mindig század pontosan dolgozik, ha barkácsolok vele.
Szkander gépet, kondi gépeket, súlyzópadokat. Nagyon fontosnak tartottam, hogy megőrizzem a jó kondíciómat, ez a mai napig így van. Rendszeresen edzek ezeken a több mint 20 éves gépeken, és ma is kiválóan működnek.
Ezek a tárgyak, tervek azért készültek, mert nem tudtam mit kezdeni az agyammal. Mindig törtem a fejem valamin. Mindent elkészítettünk itthon a feleségemmel, a saját kezünkkel. Én is ezt láttam otthon gyermekkoromban a családtagjainktól, a fiaink is ebbe nőttek bele, ennek köszönhető az ő kreativitásuk, amit hasznosítanak a munkájukban.
Sok embernek itt a városban megjavítottam, készítettem dolgokat, például: kistraktort, teraszokat, hegesztőtrafókat, kerítéseket, kályhákat, fűrészgépeket, stb.
Sakkversenyeken is indultam. A legjobb eredményem az volt, amikor országos bajnokságon második helyezést értem el. 1981-1984-ig amatőr egyéni indulóként, és csapatban is játszottam. Két-három évig voltam második helyezett. Ebből egyszer majdnem sikerült az első helyet megszereznem, de „elegóztam”. Bástya és egy gyalog előnyöm volt végjátékban, mikor fojtott mattot terveztem ki több lépésben, de a megvalósításnál elnéztem a vezért, így egy gyaloggal nyert a fehér. Elvesztettem a mérkőzést, vagyis ismét második lettem. Ekkor egy kicsit csalódtam magamban, és abbahagytam a sakkversenyzést.
Ekkor jött egy újdonság az életében…
Feleségem biztatására fordultam az ezoterikus témák felé, és ekkor nyitottam a spiritualitás irányába. Keresni kezdtem az élet értelmét, több száz könyvet olvastam el, elvégeztem több tanfolyamot, Szabad Egyetemen ledoktoráltam ezekből a tanulmányokból. Kutatni kezdtem, hogy mi is az élet, a fájdalom, a boldogság, és a lélekben végbemenő láthatatlan folyamatok. Érdekelt, mi a múlandóság, és mi éli túl a materiális életet. Tulajdonképpen rájöttem arra, hogy mindenkinek szeretetre van szüksége, hogy minden a szeretet jegyében tett dolog, és felismerés, boldoggá tesz. Lin-csi apát szavaival élve „Tág lett a tudásunk ott, ahol szűknek kellene lennie, és szűk ott a tudásunk ahol tágnak kellene lennie”. Vagyis mindent tudunk a semmiről és semmit nem tudunk a működtető valamiről, a LÉLEKRŐL, a SZELLEMRŐL, az ÖNVALÓRÓL. Azonosulunk a mulandó formával és félünk a semmitől. A szeretetet és a boldogságot, nem lehet keresni és megtalálni. Mindenkinek meg kell teremtenie a törvények ismeretei és használásuk által. Azt kell megtalálni, hogy mivel torlaszoltuk el annak beeresztését: félelemmel, aggodalommal, véleményezéssel, ítélettel, bírálattal, megvetéssel, gyűlölettel, EGOIZMUSSAL stb. A szeretet igazi ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. A félelem pedig csak tudatlanság. El kell dobnunk ezeket, és boldoggá válhatunk. Ezt kezdtem keresni, hogyan lehet az embereket ide, erre az útra visszavezetni, és hogy mennyit tud ebből segíteni a vallás, az ezotéria, a spiritualitás. Elkezdtem meditálni, és megérteni azt, hogy a pillanat apró örömeit fel kell ismerni, le kell tenni az aggodalmakat. Megtanultam, hogyan lehet megtisztítani a testet, a lelket, és az érzelmeket egyaránt.
Sok olyan tudást kapunk az iskolában, ami inkább teher, nem a valódi életre nevel.
Mindehhez hozzájárul most a média káros hatása, így az emberek elszigetelődnek a valódi értékektől. Mindig azzal foglalkoznak mostanában, ami rossz, és így, törvényszerűen, de nem tudatosan, azt vonzzák magukra. Amivel foglalkozunk, a világunkban megjelenik, legyen az jó vagy rossz. Én azt tanítom, hogy mindig azzal foglalkozzunk, amit szeretnénk megvalósulni, látni, magunkra vonzani. Amit nem szeretnénk, ne éltessük energiával, sem szóban, sem tettekkel. Ezek teremtetett, mulandó, örökösen változó dolgok, amik belőlünk élnek, elszívják életerőnket, és a létezésünk csak haldoklás lesz egy életen át. A bennünk lévő múlhatatlan táncolni, dalolni, játszani szeretne és nem haldokolni.
Hogyan segít Ön a helyes út megtalálásában?
Nagyon el vagyunk anyagiasodva, ezért nehéz erre az útra visszavezetni az embereket. Mindenki a hétköznapi dolgai után szalad, szinte mondhatjuk azt, hogy feleslegesen él, mert elfecsérli az idejét a semmiért, a mulandóért. Ezért is íródott a könyvem, amely ezeknek az embereknek hívatott segíteni, Beavatások a tanúságba címmel. Ha az emberek tudatosan élnének, jobban odafigyelnének egymásra és önmagukra, sokkal harmonikusabb lenne a mindennapi élet. Néha tanmesékkel, bölcsességekkel ébresztgetem az alvókat.
Az emberek úgy érzik, hogy mindenük megvan, és ahogy halad az idő felettük, rájönnek, hogy szeretet nélkül ez a minden milyen kevés.
Nagy Sándor Diogenésztől sokat tanult. A halálos ágyán azt kérte, hogy úgy temessék el, hogy a két keze legyen kint a koporsóból. Kérdezték a szolgák miért uram? Hagy, lássa meg a por nép, hogy világhódító voltam, és mégis üres kézzel távozok a földi színpadról. Én azt javaslom mindenkinek, figyelje az érzéseit, ha rosszak, akkor az irány amerre tartanak is rossz. Ha jók, az irány amerre tartanak is jó, tehát, legyen iránytű az érzésünk, és a kormánylapátunkat igazítsuk hozzá. Higgyük el, hogy sok felesleges megbántástól, megbánástól, bocsánatkéréstől, kíméljük meg magunkat.
Ez a betegségekre is igaz, hisz minden betegség valamilyen lelki, élethelyzetbeli problémára vezethető vissza. Sajnos manapság már nem e szerint szemléli az orvostudomány az emberi testet.
Budapesten tartok előadásokat, ahol sok orvos megfordul, és azt tapasztalom, hogy egyre többen nyitottak közülük is ezekre az összefüggésekre, s befogadásukra. De mivel a gyógyszerlobby nagyon erős, nehéz ezt a szemléletmódot elfogadtatni.
A félelemmel, aggodalommal teli mindennapokat kellene elfeledni, mert minden nap szenvedéssel teli lesz. Megelégedni önmagunkkal és azzal, amink van. Sajnos olyan világot élünk, hogyha nem felelünk meg barátnak, pillanatok alatt ellenséget csinálnak belőlünk, a hamis barátaink. Mindig valakinek, vagy valamilyen külső tényezőnek akarunk megfelelni. Vegyük észre: olyan, hogy mindenkinek megfeleljünk a mostani világunkban nem lehetséges. Feleljünk hát meg önmagunknak, és ha így nem felelünk meg másoknak, kicserélődik a baráti körünk, és akkor mi van?
Ez megmutatkozik az országban eluralkodott rossz hangulaton is. Mi erről a véleménye?
Magyarországon most a kollektív tudat az, ami nem jó, nem pozitív képet mutat. Mindenki csak panasszal, siránkozással van elfoglalva, így éljük a „Balsorsunkat”. Olyan kollektív tudatra lenne szükségünk, mint ami 56-ban volt. Akkor nem volt ennyink, és mégis az újjáépítés eszménye volt a fejekben. Az országban az is nagy baj, hogy nem hagynak bennünket magunk dönteni az ország kérdéseiben. Pedig a magyarok a fény emberei, az aranykor emberei, az egyik legértékesebb nemzet ebben a nemzetközi közösségben, akik nem riadnak meg a kemény munkától. Ha egy hasonlattal kellene élnem, ami elsőre kissé durvának hangzik, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos elhitették velünk, hogy birkák vagyunk, így hát csak befelé ordítunk és sírunk, kifelé bégetünk, hogy megfeleljünk egyeseknek. Ha már állati hasonlattal éltem rá kell jönnünk, hogy oroszlánok vagyunk, és szabadok. De könnyebb birkaként megvezetni az embereket, félelemben, bizonytalanságban, hitevesztettségben. Ismétlem, mi szabadok vagyunk, és képesek önálló gondolkodásra.
Kik fordulnak Önhöz?
Sok beteg ember megkeresett és jelenleg is sokan fordulnak hozzám segítségért. Hangsúlyozom, én nem gyógyítok, csak visszavezetem az embereket önmagukhoz, és akkor a gyógyulás bekövetkezik. Volt sok beteg ember, aki felkeresett. Nekik abban tudtam segíteni, hogy rámutattam azokra a dolgokra, amelyek hiányoztak az életükből: a mindennapi örömökre. Amikor azt kezdték el tenni, amit szeretnek, meggyógyultak. Meg kell oldani a pszichés görcsöt, ami okozza a bajt, mert minden betegség pszichoszomatikus.
Lehet változást tapasztalni az emberek felfogásában? Lát-e fejlődést?
Igen, határozottan. Egyre több ember fogékonyabb arra, hogy teljesebb életet éljen, és visszataláljon az igazi értékekhez. Úgy tudjuk jobbá tenni a saját életünket, és ezáltal a társadalmat is, amelyben élünk, hogy függetlenítjük magunkat attól a sok szennytől, ami körbevesz. Például ami a médiából árad. Az embereknek először saját magukat kell rendbe hozniuk. Fizikálisan jól kell, hogy érezzék magukat, időt kell szentelnie magára mindenkinek, mert ha nem tisztul meg szellemileg, lelkileg, és fizikálisan nem lesz boldog. És nagyon fontos, hogy a múlt problémáin nem érdemes gondolkodni, rágódni, mert a múlt gondját magunkkal hozzunk a jelenbe, és úgy követnek bennünket, mint az árnyék. Ne a miértekkel törődjünk, hanem a hogyanokkal, hogyan tehetjük jobbá a pillanatot. A jelenben kell létezni, hogy összpontosíthassuk a figyelmünket a valós, megoldandó problémákra és így átélhetjük az élet apró örömeit is.
Tóthné Ilyés Edit
